Az Én történetem egy olyan interjú sorozat, amiben a Szóládi Református Gyülekezet tagjait kérdezzük arról, hogyan is csatlakoztak gyülekezetünkhöz, és mi az, amiben személyesen érzik életükben Isten vezetését. Ezen kívül helyet kapnak ebben a sorozatban bizonyságételek is, amelyek mind-mind Isten kegyelmességéről és emberek iránt érzett szeretetéről szólnak. Olvassátok nyitott szívvel és szeretettel!

Kitörölhetetlen pont

(Interjú Kenyér Gyuláné Gizi néni gyülekezeti taggal)

 

 

Milyen egyházi, illetve vallási közegből indult?

Vegyes felekezetű család tagja voltam: édesapám katolikus volt, édesanyám református. Engem katolikusnak kereszteltek, de én nem szerettem katolikus lenni. Nem magával a felekezettel volt nekem problémám, hanem azzal, ahogy a tisztelendő úr a gyerekekkel foglalkozott, ahogy tanította őket. Nem szerettem katolikus lenni, de édesapám mindig azt mondta, hogy „amíg az én asztalomnál törlöd meg a szádat, és amíg az én nevemet viseled, addig az én vallásomat hordod. Katolikust. Majd amikor eléred azt, hogy a saját lábadra állsz, majd választhatsz.” Végül a családból ketten váltunk ki a katolikus felekezetből, a húgom és én.
Amikor férjhez mentem, olyan református családba kerültem, ahol családi viszályok voltak a vallás miatt. Az apósomnál a fiúk reformátusok, a lányok katolikusok voltak. Állandóan összevesztek a vallás miatt, s ez nekem nagyon nem tetszett. Ők így veszekedtek egy életen át: ha valamin összevesztek, mindig belekeverték a vallást is. Én is megkaptam egyszer, már nyugdíjasan, amikor átálltam a református hitre, hogy „te csak egy kocareformátus vagy”.

Hogyan került kapcsolatba a reformátussággal?

Amint azt mondtam, édesapám katolikus volt, édesanyám református. 12-en voltunk testvérek: 6 fiú, 6 lány. S bár abban az időben még szokás volt, hogy a gyerekek nem szerint örökölték a szülők vallását, nálunk ez mégsem így történt, hanem mindenki katolikusnak lett megkeresztelve. Havonta legalább egyszer átsétáltunk Érdre édesanyámmal református istentiszteletre, de nyaranta előfordult, hogy kétszer is megtettük, ott volt református templom. A többi vasárnapon katolikus misére mentünk édesapámmal. Sokszor beosztottak engem reggeli harangozásra. Édesanyám egyszer sem jött el velünk katolikus templomba misére, de mi Érdre átmentünk vele, átsétáltunk, 6 km-re volt.
A gyerekek között én voltam a legidősebb lány, így aztán nagyon sok mindenre be voltam fogva. A szüleimtől cédulán mindig megkaptam, hogy mit kell megcsinálnom otthon. Az egész gyerekkorom küzdelem és harc volt. Sok volt a gyerek, sok volt a munka. Minden nap a cédula volt az irányadó számomra, ami az asztalon várt engem. Persze mindemellett az iskolában is jól kellett teljesítenem, mert ha nem, akkor büntetést kaptam érte.
Nagyon sok földünk is volt. A szüleimmel nem is találkoztam napközben, mindig dolgoztak. Abból tudtam, hogy otthon aludtak, hogy reggel várt a cédula asztalon, amin rajta volt, hogy mit kell megcsinálnom otthon. Hétvégén pedig mindig jött a számonkérés, mert hétvégén találkoztunk, vasárnap édesapámmal mentünk misére vagy édesanyámmal istentiszteletre.
Tisztában voltam mindegyik felekezettel. A katolikus vallást nem szerettem, pedig abban volt nagyobb részem. A mi papunk nagyon durva volt, minden hittanórán kikaptam, mert nem tudtam semmit. Katolikus Bibliát olvastam titokban. Később tudtam meg, hogy édesanyámnak is volt református Bibliája. De ő ezt nem mutogatta. Édesapám nagyon akkurátus ember volt, azt mondta, hogy lehet református az édesanyám, de nem beszélhetett róla és a gyerekek sem lehettek reformátusok, csak katolikusok.

45-50 éves voltam, amikor végleg döntöttem: pontot teszek az ügy végére, olyan pontot, amit nem törölhet ki senki. Eldöntöttem, hogy református leszek. Kiss István lelkipásztor halála után Kocsev Miklós járt át Balatonszárszóról Szóládra istentiszteletet tartani. Egyik alkalommal beszéltem vele és elmondtam neki, hogy szeretném, ha úrvacsora alkalmával nemcsak a padban ülnék, hanem én is részese lehetnék az úrvacsorai közösségnek. Az ő jelenlétében lettem hivatalosan is református. A férjem református volt, a fiam is reformátusnak lett megkeresztelve. Egészen addig, amíg nem hoztam meg ezt a döntést, nem találtam a helyem soha, úgy éreztem, hogy nem tartozom sehova. Azóta hála Istennek jobban otthon érzem magam mindenben.

Milyen fordulatokat élt meg a hitében az elmúlt évek során?

Amíg nem lettem nyugdíjas, nem igazán tudtam élvezni a hitemet. Egyrészt azért, mert ha a családom tudomást szerzett volna a hitemről, vallásomról, valószínűleg kitagadtak volna. Másrészt a munkám sem engedte, hogy meg tudjam élni. Balatonszemesen dolgoztam a Minisztertanács Üdülőben. Nem volt olyan Karácsony, hogy ott tudtam volna lenni a templomban. Dolgoznom kellett minden ünnepen. A munkahelyemmel nem szerettem volna játszani, mert közeledett a nyugdíjaztatás ideje, s ha elbocsátottak volna, nem biztos, hogy találtam volna másik munkahelyet. Így aztán az egészet, a hitemet és az érzéseimet bezártam egy dobozba és eldöntöttem, hogy amint szabadulok ezekből a kötöttségekből, végre kinyitom majd és elrendezem a dolgokat. Tudtam azt, hogy ezeket az éveket egyszer a Teremtő számon kéri, s nagyon vártam, hogy eljöjjön az az idő, amikor rendezni tudom ezt Vele.
Hálás vagyok Istennek, hogy mindaz, amit megéltem, átéltem életemben, nem úgy hagyott nyomot bennem, ahogy én számítottam rá. Attól féltem, hogy meg fogok nyomorodni, s mégsem így történt. A legutolsó imádságom is, amit leírtam nemrég, éppen ezt juttatta eszembe, hogy ne féljek, mert Isten velem van:

“Van egy halvány csillag odafenn az égen,
Uram, Rád gondolok, mikor hosszan nézem.
Arra gondolok, hogy kié ez a csillag?
Vajon tán az enyém? Hisz már alig villan.
Szomorú, homályos, elveszett a fénye,
Lassan pislákolva világít az éjben.
És ekkor csendben Uram, megfogod a kezem,
Halkan azt súgod, »én itt vagyok veled.
Vigyázok rád, ne félj, mert nem vagy egyedül,
Bízzál Istenedben, és minden rendbe jön!”

Ha nem is tudtam elmenni a templomba, belül akkor is megéltem a hitemet, s elraktároztam magamban mindent!
Amikor pedig eljött az ideje, rendeztem Istennel a kapcsolatomat nyíltan, szemtől szembe. Rájöttem arra, hogy Ő hogyan kezel engem és nekem hogyan kell Hozzá viszonyulnom. Neki köszönhetem, hogy naponta felébredek. Az Istenbe vetett hit nem azt jelenti, hogy pl. belebotlok egy kosár pénzbe, hanem azt, hogy hálát adok azért, hogy reggel felkelhetek, hiszen ha Ő úgy akarja, akkor nem ébredünk fel reggel. Az Ő kezében van mindannyiunk élete.
Jelenléte kísér engem, soha nem érzem magam tökéletesen elhagyatottnak vagy egyedül, még akkor sem, ha teljesen kétségbeesem, mert tudom, hogy mindig velem van.
Mindent összevetve: az az ember boldogul az életben, aki ha bármilyen nehéz vagy bármilyen megoldhatatlannak tűnő dolgot tapasztal a saját életében, nem rágódik rajta, hanem azt mondja, hogy majd Isten megoldja…mert hogy megoldja, az egyszer biztos.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen idősen, 83 évesen még itt dicsőíthetem Istent ennél az asztalnál…és élek, itt vagyok. S ki tudja, még meddig leszek itt, de én még mindig tervezgetek a jövőre nézve.
Sok mindent megtapasztaltam életem során és sok embernek tudnám adni a következő tanácsot: ne saját magával foglalkozzon, ne saját magát döngölje földbe és keserítse önmagát, mert ennek semmi értelme, az égvilágon semmi! Egy dolog biztos: addig, amíg Isten nem adja jelét annak, hogy „ennyi volt neked itt”, úgy viselje gondját az életének, ahogy Ő elvárja. Mert Isten nem azért adja az életet, hogy azon úgy nyargaljunk, tapossunk, nyavalyogjunk, ahogy az tényleg illetlenség, mert el is vehetné azt az életet. Őneki az nem öröm, ha azt látja, hogy valaki tépi-zúzza a saját életét és legázolja. Éljen, tanuljon meg élni, akár egyedül van, akár családban. Tanuljon meg élni, mert Isten arra tanít!
Hiszen tulajdonképpen bármit teszek, ha valami csekély kis öröm is ér, ötvenszer egymás után vagy még többször elmondom, hogy „köszönöm Neked, hogy boldog vagyok, hogy ez így sikerült, hogy Rád hallgattam”, amikor majdnem nem úgy csináltam, ahogy kellett volna, és az utolsó pillanatban megváltoztattam valamit. Ez mindig az Ő irányítása, az Ő sugallata az életemben! Én mindig Rá szoktam bízni, hogy hogyan tovább. Belefáradok, és akkor azt mondom, hogy „miért gyötrődjek én ezzel”? Rá bízom, hogy Ő oldja meg, és Ő mindig meg is oldja! Csak bízni kell, bízni Őbenne!

 

 

 Készítette: Právetz Anikó

Hazatalálás

(Interjú Kiss Gabriella gyülekezeti taggal)

 

Azt már tudom, s talán többen tudják rólad, hogy te úgy költöztél ide Szegedről a Balaton partjára, Balatonszárszóra, de arról még nem hallottam, hogy hogy is kerültél ide. Mesélnél erről egy kicsit?

2015. júniusában költöztünk ide a gyerekekkel, Bulcsúval és Ágikával Balatonszárszóra, előtte Szegeden laktunk Ákossal, az akkori párommal együtt. Ákossal terveztük, hogy ideköltöznénk valahova, mert a nagyszülők Tabon laknak, s szerettük volna, ha a gyerekek a nagyszülők közelében nőnének fel, hogy több időt tölthessenek velük. Mi először Hévíz környékében gondolkodtunk, mert Ákos gyógymasszőr, s úgy gondoltuk, hogy Hévízen vagy ott a környéken tudna dolgozni. Azonban amikor én már mindent felszámoltam otthon magam körül, különváltak útjaink Ákossal, s én ott álltam a két gyerekkel és döntenem kellett, hogy mit csináljak: menjek vagy maradjak. Néztem otthon, Szegeden is házat, illetve eljöttünk Tabra és itt is néztem házakat. S egyszer egy internetes oldalon rákerestem kíváncsiságból balatonszárszói ingatlanokra is, és kép alapján kiválasztottam egy házat, amit végül meg is néztem. S ahogy ültem ott annál a háznál, azt éreztem, hogy itt most nekem jó. Nem értettem, hogy miért jó, de ezt éreztem. S ahogyan én nem értettem, úgy nem értették a barátaim sem, amikor elköltöztem Szegedről, mert végül megvettem ezt a balatonszárszói házat, ahol ez a különös érzésem volt. Nem tudtam, mit keresek itt, de jöttem és itt vagyok, itt vagyunk.

S hogyan indult a balatonszárszói életetek?

Az eleje olyan volt, mint egy nyaralás. Júniusban költöztünk ide a gyerekekkel, tehát nyáron kezdtük meg az itteni életünket. Tényleg olyan volt, mintha nyaraltunk volna, csak a mi nyaralásunk nem ért véget a szezon végével. Aztán elkezdtem néptáncra járni, mert a néptánc az én életemben mindig is fontos szerepet töltött be. S itt, a néptáncon ismerkedtem meg Zolival, a jelenlegi párommal.
Amikor ideköltöztünk, féltem attól, hogy nem leszek képes helytállni a mindennapi életünkben, s mégis azt tapasztalom, hogy bármennyire is nehéz időnként, képes vagyok mindent megcsinálni, még ha nem is mindig tökéletesen. Nem gondoltam, hogy képes leszek egyedül ennyi feladatot megoldani, s mégis megy, mégis sikerül. S amikor úgy érzem, hogy nincs erőm, s nincs tovább, mégis mindig bebizonyosodik, hogy van. Minden alkalommal hálás vagyok ezért, mert minden nehézség által több lettem, erősödtem általuk.

Hogyan kerültél ide, a szóládi gyülekezetbe?

Még ugyanezen a nyáron Zolival elmentünk együtt a Lutherfesztre, ahol találkoztam a szóládi gyülekezet akkori segédlelkészével, Mariannal, aki hívott, hogy ha lesz kedvünk, menjünk el a gyülekezet Új ének csoportjának az alkalmára. S mindenki legnagyobb meglepetésére elmentünk. Ez volt 2015. októberében, akkor jelentünk meg a gyülekezetben, s utána folyamatosan jöttünk istentiszteletekre.

Milyen vallási vagy hitbeli háttérből érkeztél ide?

Az én hitéletem gyerekkori élményekhez kötődik. Katolikus családból származom, s nekem a nagymamám nagyon erősen hívő ember volt. Engem ő nevelt 3 éves koromig. Azonban a nagypapám egyáltalán nem volt hívő ember, s ő nem engedte megélni a hitünket. Olyannyira nem élhettük meg a hitünket, hogy például nagymamámnak otthon az imádkozásért verés járt. Az apostoli hitvallást ezért a mai napig nem tudom sírás nélkül végigmondani, mert ilyen emlékek fűződnek hozzá. Érdekesség a dologban, hogy nagypapám, aki ennyire meggátolt bennünket a hitünk megélésében, halála előtt két évvel, 82 éves korában megtért. De én mindezek ellenére abban nőttem fel, hogy nagyon sokat imádkoztunk, de azt mindig lopva, mindig titokban, mindig csendben, hogy nagypapám ne tudjon róla. Próbálkoztam templomba járással is, de nem igazán érintett meg soha, hanem mindig a magam csendjében, egyedüllétében éltem meg a hitemet.

Milyen volt az első benyomásod a szóládi gyülekezetről?

Én egyből azt éreztem, hogy haza értem. Egy óvó, védő, szerető közösségre találtam itt, ahol egyszer sem tapasztaltam olyat, hogy nekem ne lenne itt jó. Volt egy érdekes élményem még az elején. A gyülekezeti házban voltunk istentiszteleten, ami egy úrvacsorás alkalom volt, s én nem mertem kimenni úrvacsorát venni, mert úgy gondoltam, hogy mivel nem vagyok református, nincs semmi keresnivalóm az úrvacsorai közösségben, meg egyébként is, nem is tudom, mit keresek itt, meg egyáltalán. Pedig Levente kiemelte, hogy nem református asztalról van szó, hanem az Úr asztaláról. S az istentisztelet után, a kézfogásnál mondtam Leventének, hogy nem mertem kimenni úrvacsorát venni, s nagyon jól esett, ahogy bátorított, hogy lesz még ilyen alkalom, amikor én is részt vehetek ebben a közösségben, az úrvacsora közösségében.
Furcsa volt, ahogy az elején fürkésztek az emberek, hogy ki vagyok én és mit keresek itt, de mégsem kaptam egyszer sem bántó vagy rossz megjegyzést. Ki merem mondani, hogy ebben a közösségben már az itt létem elejétől kezdve csak jót kaptam.

S hogyan lett belőled gyülekezeti munkatárs, kulturális közfoglalkoztatott?

Az óvodával kapcsolatban kerestek meg engem, helyettesítés kapcsán merült fel a nevem, mert nekem van óvodapedagógusi végzettségem, de nincs meg a diplomám, s Levente megkérdezte, hogy bár diploma hiányában mint óvónőt nem tudnak felvenni, de mint közfoglalkoztatott, szívesen dolgoznék-e a gyülekezetben? Én korábban dolgoztam Szegeden kulturális közfoglalkoztatottként, ezért szívesen vállaltam. S annyi jót kaptam ebben a munkában is! Egyszer sem fordult elő olyan, hogy ne lett volna kedvem dolgozni jönni! Mindig örömmel jöttem! Nem volt még ilyen tapasztalatom az életben!

Változott-e valamiben a hitéleted, mióta itt vagy?

Abszolút! Rácsodálkozhattam arra, hogy itt megélhetem a hitemet, s mindezt nem titokban, hanem nyíltan, másokkal közösen! Nap mint nap megtapasztalom és átélem azt, hogy Isten minden helyzetben ott van velem és a gyermekeimmel. Mindemellett pedig nagyon jó hálásnak lenni. Hálás vagyok a gyermekeimért, minden napért, s mindenért, ami egy adott napon történik! Én nem vagyok egy tudományos típus, sok mindent nem tudok megmagyarázni vagy sok mindent nem értek abból, ami a Bibliában le van írva, de megélem a mindennapok során, hogy mit is jelent az Isten közelségében élni. Szívvel hiszek és nem ésszel.
Mindemellett pedig nagyon jó érzés, hogy a gyermekeim ilyen közegben nőnek fel, ahol számukra természetes az Istennel való kapcsolatuk, s mindenfajta gát és mesterkéltség nélkül fordulnak oda Hozzá. Ezért örülök annak is, hogy az óvodában van hittan, s van lehetőségük imádkozni, találkozni Vele.

Mit kaptál ebben a gyülekezetben, mióta itt vagy?

Olyan embereket kaptam a gyülekezet által, akikről tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk, s ez nagyon jó érzés az én helyzetemben, mert nincs itt családtagom vagy olyan ismerősöm, akire számíthatnék. Ezen kívül megélhetem mindazt, amit nagymamám ültetett belém, azok a magok itt keltek ki. Nagymamámtól kaptam az alapokat, aki mindig azt mondta nekem, hogy legyek jó és szeressek másokat. S azt tapasztalom, hogy ha így élek, azt visszakapom. Egész életemben ez a hit tartott meg, s tart meg a mai napig.
Illetve megélhetem, hogy nem számít, ki mit mond rólam vagy mit mondtak rólam az eddigi életem során, egyedül csak az számít, hogy Isten kinek tart és kinek lát engem. Levente beszélt erről egy munkatársi hétkezdő áhítaton, s engem nagyon megszólított, ezt felolvasom: „…nem számít, mások hogy szólítanak, sőt, még az sem számít, hogy te pillanatnyilag hogyan vagy minek neveznéd magadat! Csak az számít, hogy elfogadd, elhidd, komolyan vedd, hogy Isten életváltoztató kegyelem-terve a te életedre is vonatkozik és erre alapozottan Ő, akinek mindenre van hatalma, így tekint rád, így lát téged! Így hát ne érd be kevesebbel! Ne törődj bele mások rólad alkotott véleményébe, de még a saját önmagadról alkotott véleményébe sem! Hanem vedd komolyan, mint a te életedre vonatkozó üzenetet, amit Pál apostol így fogalmaz meg: „Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.” (2Kor 9:8) S ezzel választ is kapunk arra a kérdésre, hogy „Ki vagy? Ki is vagy te valójában?” Az vagy, akinek mások könyvelnek el? Vagy akinek te magad könyveled el saját magadat? Vagy ki mered végre hittel mondani: „Én az vagyok, az akarok lenni, akinek az én teremtő, gondviselő, Krisztusban kegyelmes Istenem lát, … amilyennek Ő látni akar engem!”
Tulajdonképpen egy felszabadulást élhettem és élhetek itt meg! Felszabadulást mindazokból a kényszerekből és megbélyegzésekből, amiket mások vagy éppen saját magam ragasztottam önmagamra.
Tudom azt, hogy ide bármikor lehet jönni, s ha meginognék, akkor itt mindig kapok segítséget, hogy visszataláljak a helyes útra. S ez nem kényszerből adott segítség, ami nagyon fontos! A segítséget itt mindig szívesen és önzetlenül adják! Újra megtaláltam a hitemet, mintha hazataláltam volna!

Van olyan történet, vagy egy beszélgetés, egy ige, amit ki tudnál ragadni, hogy amióta itt vagy, az nagyon sokat jelentett vagy sokat adott?

Sok ilyen van, de talán a nagycsepelyi bejárós hittan táborból tudnék egy történetet kiemelni: „Jézus nyomában” jártunk és egyik nap a tálentumainkról volt szó. S rajzolásnál egy kislány nem rajzolt magának hajat, mert neki még senki nem mondta, hogy szép haja van… vagy le kellett rajzolni, hogy miben érzik jónak magukat a gyerekek, s volt olyan, aki semmit nem tudott rajzolni…semmit, mert neki még senki nem mondta, hogy valamiben jó vagy ügyes lenne. Mennyi hibás önképpel rendelkező gyerek él körülöttünk! S talán azért érintett meg annyira ez az egész, mert ugyanilyen hibás énképpel rendelkeztem én is, amíg egy közösség, a szóládi református gyülekezet rá nem világított arra, hogy nem az a fontos, hogy mások vagy éppen én mit gondolok saját magamról, hanem csak és kizárólag az a fontos és az számít, ahogyan a mennyei Atya lát engem!

 Készítette: Právetz Anikó

 

 Az élő hit felé

(Interjú Bognár Gáborné Bonnyai Ágnes gyülekezeti munkatárssal, presbiterrel)

 

Indítsuk a beszélgetést kicsit messziről, egészen pontosan a gyerekkorodtól. Milyen lelkiségben, esetleg vallásos közegben nevelkedtél?

Meg lettem keresztelve, járnom kellett hittan órára gyermek istentiszteletre is kellett járnom és konfirmálnom is kellett. Direkt mondom így: kellett, mert akkor ezek a dolgok nem jelentettek számomra semmit. Ez volt a szokás, így kellett mennem. Édesapám volt gondnok is meg presbiter, nem állt tőlünk távol a vallás, de mély tartalma egyáltalán nem volt. Ami a gyermekkoromban a legjobban tetszett és az egészből és megmaradt bennem, az a karácsony. Ennek az ünnepnek mindig nagyon örültem, rendszerint elmentünk a gyülekezeti házba, megtartottuk az előadást és csak utána díszítettük otthon a fát. Tulajdonképpen ez volt az az időszak, amikor tudtunk egymással foglalkozni, sokat beszélgettünk és játszottunk is. Az év többi időszakában édesanyám is nagyon elfoglalt volt, szőlő volt és nagy kert, sokat dolgozott mindenki. Nem jártunk sehova. A Balatonra is csak hetedik vagy nyolcadik osztályos koromban mehettem el, már ha elengedtek egyedül. Egyetlen barátnőm volt a faluban, de egyébként nagyon zártan éltünk.

A vallási vonalnál sokszor említetted a „kell” szót. Te kényszernek érezted, mindazt, ami az egyházhoz, gyülekezethez kapcsolódott akkor? 

Igen. Nem szerettem járni. Sokan jártunk istentiszteletre, énekeltünk is, de én például soha nem énekeltem. A nagy képes Biblia számomra félelmetes volt, főleg a nagy kereszt a borítóján. Nem is mertem belegondolni soha, hogy mit is jelenthet. Amikor nagy ritkán elmentünk édesanyám mostohaanyjához, aki katolikus volt akkor a falon lévő feszületektől is nagyon féltem. Nem szerettem látni valamiért, talán riasztó volt számomra.

Milyen volt a konfirmáció?

Semmire nem emlékszem belőle. Kikérdeztek minket, aztán volt a templomban „valami”. Van róla fénykép és onnan rémlik, de inkább az maradt meg bennem, hogy a néném, vart nekem egy szép fehér ruhát. Sajnos semmi egyéb.

És utána hogyan folytatódott az életed?

Férjhez mentem 20 évesen, és amikor megszületett az első gyermekünk, ő töltötte ki a mindennapjainkat. Bettit, az első lányunkat még azért kereszteltük meg mert azt mondtuk, „így illik, ez a szokás” a faluban.

????????????????????????????????????

Mi volt az a fordulópont, ami Istenhez és a gyülekezethez vezetett?

Sajnos elég sok idő telt el. Bettit járattuk hittanórára, konfirmált. Apukám 2009-ben halt meg, és igazából akkor kezdtem Isten felé fordulni. Ez érdekes dolog, mert ha én előtte nem voltam hívő, akkor kihez is imádkoztam akkor, ott a bajban, a gyászban? Utólag, mostani fejemmel azt mondom, akkor nem voltam hívő ember, de mivel nem tudtam kihez fordulni, egyedül maradtam, így hát az Isten maradt nekem. Édesapám halála nagyon megviselt. Ha ezt emberileg kellett volna feldolgozni, akkor abba lelkileg belepusztultam volna. A gyászban, a fájdalomban éreztem valami olyan erőt, ami segített, hogy mégis tovább tudtam menni. Tudtam, hogy az valami isteni erő. Ettől kezdve kezdtem komolyabban foglalkozni Istennel, a hittel. Akkor, amikor az apukám meghalt odajött hozzám Levente a lelkészük és mondta, hogy ha bármikor bármiben tud segíteni akkor, forduljak hozzá nyugodtan. Egyszer elmentem beszélgetni és ez sokat segített abban, hogy feldolgozzam ezt a tragédiát. A következő évtől kezdtem rendszeresen járni alkalmakra először csak azért, mert el tudtam szakadni a bánattól. Az az egy óra jól esett és más volt a légkör pedig az elején még nem igazán tudtam felfogni miről prédikál a lelkész és hamar el is felejtettem. Később amiatt is kezdtem imádkozni, hogy szeretném érteni, hogy mi történik az istentiszteleten, miről szólnak a prédikációk, meg azért, hogy mutasson nekem valami irányt Isten. Mondtam neki, hogy ha már megtartott engem ebben a nagy bánatban, akkor én szeretném Őt követni, és jó lenne, ha ebben segítene. Az imádkozás nagyon meghatározó a számomra. Érdekes, mert én nem feltétlenül csak úgy imádkozom, hogy leülök összeszedem a gondolataimat, hanem folyamatosan. A lelkemmel és a gondolataimmal összekapcsolódom Vele. Akármi történik, amire azt gondolom, hogy Neki kell megköszönnöm, vagy „jaj, most segítség kell és légy velem”, akkor gondolok Rá. Abszolút úgy érzem, hogy folyamatos kapcsolatban vagyok Istennel, aki nélkül én már rég nem lennék. A szülő elvesztése valami rettenetes dolog, és a saját erőnkkel nem tudjuk véghezvinni a „gyógyulást” ebből a szörnyű fájdalomból. Lehet nélkülük, de csak azzal a bizonyossággal, hogy ők már ott vannak, ahová én kerülök az örökkévalóságban és az a hosszabb. Ez csak egy állomás és tesszük, amit ránk bízott az Úr. Amikor édesanyám is meghalt nem is olyan régen, akkor ezzel a tudattal tudtam kezelni az elvesztését.

Egyrészt a gyász feldolgozása vezetett a gyülekezetbe másrészt, ahogyan arra korábban utaltál egy betegségből való gyógyulás. Mesélnél nekem erről?

A betegségem alatt én már hívő ember voltam. Azt is a Jóisten vezetésének gondolom, hogy akkor, amikor rosszul lettem és elmentem az orvoshoz egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy én ebből nem fogok meggyógyulni. Komolyan! Gábor, a férjem sírva közölte velem, hogy nem jó az eredmény és azonnal be kell menni a kórházba megbeszélni a részleteket. Szerintem fél percig sírtam, belegondoltam abban, hogy azért ez egy komoly műtét lesz és én még soha ilyesmin nem estem át, de már jött is a szobából a kisebbik lányom Fanni, aki nem tudta mi történt és nem lehetett már sírni miatta. Ez sem az ember sajátja, hiszen magunktól nem tudunk ennyire erősek lenni.

Segített az, hogy tudtad egy egész közösség gondol rád, imádkozik érted ebben az időszakban?

Abszolút érezhető volt. Hihetetlen erő, szinte nem lehet megfogalmazni, amikor érzed, hogy mindenki érted imádkozik. Mondtam is a Leventének egyszer, hogy még ha én föl is adnám, – amit nem akarok, de az utolsó pillanatban az embernek lehetnek ilyen mély pontjai,- akkor sem fog semmi történni, mert ha ennyi mindenki imádkozik azért, hogy meggyógyuljak akkor meg fogok gyógyulni.

 Azt mondtad, hogy egy pillanatig nem jutott eszedbe az, hogy nem fogsz meggyógyulni. Valljuk be ez nem egy természetes gondolat…

Nagyon ritkán merül fel a kérdés egy-egy vizsgálta során, amik a műtét óta is vannak, hogy mi lesz az eredmény. Soha nem gondolok arra, hogy ennek esetleg rossz vége lesz. Nem is szeretnék meghalni, és nem is fogok. Úgy gondolom, ha az Isten ilyesmit tett velem, ilyen csodát, ilyen gyógyulást, akkor annak oka van, tehát valamit akar velem és azt nekem meg kell tennem. Addig élek, ameddig ő úgy gondolja, de még úgy érzem, hogy van dolga velem, még biztos, hogy nem fejeztem be, amit Ő rám bízott. Úgy gondolom, talán jó úton járok.

Tudod, hogy mit adott neked? látod már, hogy mi az a feladat? 

Félig-meddig. De ez még nem teljesen tiszta. Szerintem még mindig van „valami”, de amiben most vagyok az biztosan jó irány, hiszen egy református óvoda óvodatitkára vagyok. A papírmunkával nagyon „elvagyok”, de szerintem még valamit akar tőlem, ami nem  gyakorlati munka, hanem olyan, mint például az alfa tanfolyam vezetése, amit még elég bátortalanul csinálok. Azt gondolom fontos az embereknek elmondanom, hogy az én hitem hogyan alakult.

Hogyan lettél presbiter? Mit jelent számodra ez a tisztség? 

Az egyik gyülekezet tagunk Bartos Margit bátorított, hogy fogadjam el a jelölést és megválasztott a gyülekezet. Szeretek presbiter lenni, mert látom, hogy hogyan működik a gyülekezet. Más a hozzáállásom az emberekhez. Előtte mindenben csak a negatívumot láttam, pesszimista ember voltam, most más szemmel nézem még a fákat, az eget, a földet, az embereket, és a mindennapi dolgokat is, és ez jó örülök neki!

Szerinted mi a legnehezebb a keresztyén életben?

Hogy úgy élj, ahogyan azt a Jó Isten elvárja tőled, de ez nehéz mivel hogy bűnös vagy alapból. Nehéz! Volt időszak, amikor Bibliaóra után azon gondolkodtam: miért olyan nehéz ez? Hiszen a Szeretetről szól az egész és, ha mindenki a másik felé szeretettel indul, és a jó tulajdonságait próbálja előtérbe helyezni és azzal akar valamit kezdeni, akkor miért olyan nehéz nekünk együtt élni? Másnap meg rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Nehéz mindig jónak lenni, meglátni a jót és elfelejteni a rosszat.

Van kedvenc igéd, gondolatod?

Egyik asszonykörön olvasta fel Levente azt, hogy ne úgy szolgálj, hogy embereknek hanem, hogy Istennek akarsz tetszeni. Ez, amíg nem az óvodában dolgoztam nap, mint nap eszembe jutott. Majd Isten megítéli mit tettem, mit nem tettem. Nem az embereknek, hanem Istennek kell megfelelni, hiszen Isten fog megbírálni engem és nem az emberek. Tényleg azon az úton jártam, amit ő kijelöl vagy elzavar? Ez utóbbit nem szeretném.

És végezetül, egy talán könnyebb kérdés: miért jó keresztyénnek lenni?

Mert így az életed sokkal teljesebb és tartalmasabb, egyszerűbb is, ugyanakkor bonyolult. Bonyolult mert nehéz keresztyénnek lenni de egyszerűbb, mert tudod, mihez igazodj. Tudod, hogy körülbelül milyennek kell lenned, nem pedig csak úgy sodródsz. Emberek sokfelé tudnak sodródni, nagyon durva, kemény világban élünk, és a hívő élet nyugalmat ad, és biztonságot, hogy tudom hová tartozom és tudom, hogy mihez tartsam magam. Néha könnyen megy, máskor nehezebben. Tudom, ha becsukom a szemem és kérem Istent, hogy bocsássa meg azt, amit aznap elkövettem, akkor abba biztos vagyok, hogy megbocsájtja és könnyebb így nem csak aludni de élni is.

Készítette: Horváth Mariann

 

Befogadó közösség

(Interjú Nagy Ferencné Haász Ilonka gyülekezeti taggal)

 

Először is mondanál pár szót arról a vallásos közegről, amiben kisgyermekként nevelkedtél?

Az 50-es években voltam gyerek. Evangélikusként gyakoroltuk a vallásunkat így hittanra is jártam és istentiszteletekre is. Szólád kültelken éltünk (mai Nezde), itt csak havonta egyszer volt istentisztelet, de Szóládra is bejöttünk, amikor itt volt alkalom. Imádkozni gyermekkorunkban megtanultunk szüleinktől, nagyszüleinktől. Amikor konfirmáltunk emlékszem, hogy nem is az a lelkész jött a konfirmációs fogadalomtételt levezetni, akivel készültünk. Jó pár évvel később bekerültem egy katolikus családba a férjem révén, akivel Szóládra költöztünk és a katolikus templomba jártunk mind a ketten.

Milyen út vezetett a Szóládi Református Gyülekezethez?

Nem volt Szóládon evangélikus istentisztelet, de nekem hiányzott a lelki táplálék, ezért többször elmentem vasárnap a református templomba. Akkoriban a református lelkész Kocsev Miklós tiszteletes úr volt. Később, amikor Hajdú Zoltán Levente tiszteletes úr és felesége idejöttek, már rendszeresen jártam templomba.Hogy mi vezetett ide? Biztos vagyok benne, hogy az isteni gondviselés, mert itt egy élő gyülekezetre találtam. Minden vasárnap az embert „húzta a vágy”, hogy hallgassa Isten igéjét. Egy idő után jöttek a bibliaórák meg az asszonykör és ezeket is nagyon kedveltem. A templomban is mindig úgy éreztem, hogy kapok valamit és még hazafelé sétálva is, sőt egész héten a fejemben voltak azok a gondolatok, amiket elindított bennem az igehirdetés. Tudod, oda nem szeret menni az ember, ahonnan úgy jön ki, hogy már nem is tudja, hogy miről beszélt a lelkész.

DSC_0005

Milyen volt az első benyomásod a gyülekezetről?

Először is, egyáltalán nem volt furcsa ott lenni más felekezetűként. Ami nagyon tetszett, azok a lélek szerinti, igeszerű prédikációk voltak, a Biblia üzenetei, amik egy-egy alkalmon megelevenedtek. Csak ismételni tudom magam, mert az első perctől kezdve befogadó gyülekezetet találtam. A hétközi alkalmak is el kezdtek érdekelni, habár a bibliaórákra az elején párszor nem mentem a téli időszakban, hiába hívott a tiszteletes úr. Akkor azt gondoltam, hogy este az ember már szívesebben kuporodik be a szobájába, csinálja a téli megszokott rutinszerű dolgait, és őszintén szólva féltem az időjárástól is. Aztán egyszer elmentem, és szinte azt mondhatom, hogy „ottragadtam”. Akkor már nem érdekelt, hogy milyen az idő. Tél volt, nagy hó, jeges út, de elmentem egyedül is sokszor, mert az épülésemre volt.

Mennyiben változott esetleg személyes hitéleted azóta, mióta a gyülekezet tagja vagy?

17 éve vagyok gyülekezeti tag. Ez hosszú idő, és bizony volt, hogy nehéz élethelyzetekbe kerültem. Beteget kellett itthon ápolnom, közben itt voltak a gyerekeim, sok feladatom volt a munkahelyemen is. Volt, hogy reggelente idegesen ébredtem, szinte ki akartam pattanni az ágyból, mert rengeteg dolgom volt, és zaklatott voltam emiatt, de először imádkoztam és onnantól kezdve elmúlt minden rossz érzés. Megnyugodtam, hogy Isten kezében vagyok és nem engedi, hogy nagyobb teher nyomja a vállamat annál, mint amennyit elbírok. A Bibliát rendszeresen olvastam gyerekkoromtól kezdve is, de sokszor nem értettem. Itt az istentiszteleten meg főleg a bibliaórákon alaposabb ismereteket kapok. Főleg az elmúlt években, amikor a Heidelbergi káté kérdés-feleleteiről beszélgettünk.

Fel tudnád idézni a legkedvesebb emlékedet, ami a gyülekezettel kapcsolatos?

Sokszor volt asszonykör, meg imaközösség, amikor konkrétan valakiért imádkoztunk és megtapasztalhattuk, hogy valóban meghallgatta Isten az imádságunkat. Igazából ezért is esik rosszul, amikor kimarad valamilyen alkalom. Kedves élmények sok volt, de például soha nem gondoltam, hogy egyszer újra eljutok Erdélybe. A hetvenes években voltunk ott utoljára, amikor nagy szegénység volt. 2007-ben mentünk el a testvérgyülekezetünkhöz Árapatakra a szóládiakkal. Voltunk közösen Fadd-Domborin a Csillagponton, az Őrségben a REND-en. Azért szeretem ezeket az utazásokat, mert habár mindenkit ismer az ember, mégis egyre jobban összekovácsolja a társaságot.

Van olyan ige, ami nagyon fontos az életedben?

Az egyik, amit sokat mondok, és sokszor eszembe jut az, hogy: „Ne győzzön le téged a rossz hanem te győzd le a jóval a rosszat”. (Róma 12:21.) Szintén a Római levélből a másik kedvencem így hangzik: „semmi nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.”

Azt hiszem ez az ige tökéletes lezárás, köszönöm az interjút!

 Készítette: Horváth Mariann